Találkozásom KonMarival

Marei Kondo a selejtezés királynője, a minimalizmus prófétaasszonya, az új feng suhi vallás megalapítója. Khm… Összeszedem magam, elnézést. Nem volt teljesen szándékos a gúnyos hangnem. A KonMari elvekben sok minden nagyon jó, csak én már nehezen tudok hinni a csillogó életmód-bloggereknek. (Ez ma egy ilyen ironikus bejegyzés lesz.)

Az életemet nagyon régóta a káosz uralja. Az apai családomban mindig nagy hagyománya volt a gyűjtögetésnek. Nagyapámat a hadifogságban, az orosz puszta közepén az mentette meg, hogy társaival közösen összegyűjtötte az üres konzervdobozokat és ebből sátrat állított. Papa megmenekült, de attól kezdve többé nem dobott ki semmit. A halála után évekig selejteztünk az üres mackósajtos dobozokat, a vécépapír-gurigákat, a levesporok levágott, gondosan összegyűjtött nyitófüleit. Azt hiszem, Papának ez adta a biztonságot. Hogy bárhová nyúlt, volt egy látszólag értéktelen vacak, ami még jó lehet valamire. Amit fel lehet használni. Ami egy rossz pillanatban az életet jelentheti.

Az anyai családomban kicsit más volt a helyzet. Itt akadt hely a selejtezésnek, itt inkább a gulyáskommunizmus és a hetven-nyolcvanas évek fogyasztói kultúrája akadályozta meg a minimalizmus térhódítását. Nekem gyerekkorom óta gyűlik a „stafírngom”: már 8-9 évesen is kaptam lepedőt, evőeszköz-készletet, tálaló edényeket és törölközőket, amik mind-mind jól jönnek, ha egyszer férjhez megyek. Az egyedül élésem korai szakaszában ezek a tárgyak tényleg életmentők voltak. Hihetetlen könnyebbség volt, hogy volt itthon prezentálható állapotú törülköző, rendes terítő, megfelelő edények. Egy idő után viszont a stafírung kezdett a fejemre nőni: a huszonhetedik paplanhuzatra már nem volt szükségem, a négyszemélyes kávéfőzőt azóta sem használtam, az óriási római tálból pedig egy egész légiót vendégül láthatnék (ezt egyszer majdnem megtettem, de a fiúk csak sajtos-tejfölös csirkemellet kértek – egy másik hétfőn majd elmesélem a sztorit). Szóval, itt inkább a halmozás, a tartalékolás, az átgondolatlan készletezés volt a probléma. És persze nagyon praktikus, ha az embernek minden helyzetre van törölközője, de amikor a párod ruhái nem férnek el a szekrényben, átgondolod, kell-e ennyi speciális darab.
Itt volt tehát nekem egy család, az egyik oldalon a „majdjóleszmégvalamire” a másik oldalon az „ezkellajövőhöz” szemlélettel, és ebbe jött a bevásárlós 2000-es évek, a kínai boltok, a lidlös háztartási gépek a turkálók és fast fashion üzletek támadásának kora. Ebből kifolyólag a lakásban rengeteg dolog van – aminek a jó részét jó lenne elengedni. De hogyan?
KonMari szerint csak azokat a tárgyakat szabad megtartanunk, amelyek használhatóak és jó energiával, boldogsággal töltenek el bennünket. Minden mást csak feleslegesen őrizgetünk. Ha megszabadulunk azoktól a tárgyaktól, amelyek „már nem szolgálnak minket”, akkor rengeteg helyünk és energiánk szabadul fel, a zsúfolt terekben ugyanis rosszul áramlik a csí (ezt csak én fogalmazom meg így, véletlenül sem kell KonMari idézetet látni bele), nem tudunk bennük pihenni, feltöltődni, meg úgy egyáltalán, elférni sem. A Marie Kondo könyv szerint egyszerre, egy nagy menetben ki kell takarítani a lakást, ha kell, napokig válogatni, minden tárgyat kézbe venni, megsimogatni, majd a végén elköszönni tőlük, ha már nem szolgálnak bennünket. Szép és jó, teljesen egyetértek az elvvel, de az én bicskám alaposan beletört a dologba. Mutatom, miért:

  1. Még sosem volt egy egész napom/hetem a lakásra

De tényleg, amióta saját háztartásom van, nem volt olyan, hogy egy hetet teljes egészében a pakolásnak tudtam volna szentelni. Vagy tanultam, vagy dolgoztam. Amióta egyedül vagyok egyetlen egyszer voltam hosszabb szabadságon, táboroztatni. Illetve néhányszor a két ünnep között tölöttem otthon pár napot – alvással, munkával, vendégfogadással, és igen, selejtezéssel is – csak hát erre nem épp a karácsony a legalkalmasabb időszak. Legfeljebb szakaszosan tudok nekiállni a helyiségekben uralkodó káosz felszámolásának, de ez még így is embert próbáló feladat.

  1. Nincs megoldva a felesleges tárgyaim sorsa

A ruhám egy részét, teljes beletörődés mellett elvittem a gyűjtőkonténerbe, egy másik részét pedig, mivel a gyűjtőkonténer éppen tele volt, nekem pedig éppen kellett a hely, egyszerűen a kukába dobtam. Azóta is gyötör a rossz érzés, de ez van. Mindent igyekszem elajándékozni, eladni, vagy legalább szelektív gyűjtőhelyre vinni, de egyszerűen kevés, kevés, kevés a megnyugtató megoldás.

  1. Ezt most mégis, hogyan dobjam ki?

A KonMari elvek szerint a könyveim egy jelentős részétől meg kellene szabadulnom. Nyilván nem töltenek el örömmel a „Bőr és nem betegségek” és a „Sátáni versek” sem az a tipikus, hangulatemelő olvasmány. Rengeteg olyan könyv van, amin egyszer végigrágtam magam, mert úgy éreztem, hogy kell a fejlődésemhez, mert érdekelt, hogyan változik utána a látásmódom. Tudom viszont, hogy ezeket a műveket már nem fogom többet a kezembe venni. De akkor mit tegyek? Nem bánhatok úgy a könyvvel, mint egy haszontalan marék papírral. Ezeknek az alkotásoknak súlyuk van és nem csak tömegük. És persze vannak még példák: a dédanyámtól örökölt kerámiát már nem teszek a nem létező vitrinbe. Semmi haszna, dobozban van. De valahol a számomra egy darabka a mamámból, egy kézzel fogható darabja az elmúlt időnek. Nem szeretnék megválni tőle, de akkor mi legyen vele?

  1. Édes-keserű viszonyom az akkumulátor töltővel

Van egy akkumulátor-töltőm, amit kemény 5 ezer forintért impulzusvásároltam, pedig se autóm, se jogosítványom, sőt, most éppen anyukámnak és apukámnak sincsen kocsija. Egyszerűen akkor jó ötletnek tűnt akkumulátor töltőt venni, mert úgy gondoltam, valamit kompenzálni tudok azzal, hogy én vagyok a lány az akkumulátor töltővel (a lelkivilágom ilyen irányú torzulásai újabb bejegyzés tárgyát képezik majd). Szóval, van egy ilyen ketyerém, és nem tudom hová tenni. Nem szeretnék tőle megszabadulni, mert egyszer lesz autóm és akkor még jól jöhet. De megtartani sincs értelme, mivel a megvásárlása óta egyetlen egyszer használtam. Ironikus módon a D. Fordjában az indítómotor romlott el. De én a lány voltam akkumulátor-töltővel, nem a lány autószerelő bizonyítvánnyal, így hát, ugye, sokat nem tudtam segíteni. Van tehát egy izém, ami jó, csak éppen nem kell. De talán majd fog.

Egyetlen egyszer tudtam magam nekidurálni a KonMari-féle selejtezésnek, ekkor a ruhatáram nagy része szigorúan zsákokban végezte, és tényleg igyekeztem csak azt megtartani, amit valaha fel is fogok venni, esetleg mással nem tudok helyettesíteni (a fehér hosszú ujjú blúzaim például rémesen állnak, de télen mi mást vegyek fel az irodában a kosztüm alá). A nap végére viszont rettenetes káosz uralkodott mindenhol, nem volt erőm rendet tenni, sem tovább jutni egy nap alatt a ruháknál. Így aztán soha többé nem fogok ezzel az elvvel próbálkozni – a háztartást nem arra való, hogy az ember órákig bőgjön miatta.
Persze a KonMari elvnek rengeteg előnye van – a könyvet is mindenkinek ajánlom, mert inspiráló és szuper olvasmány. Rend a lelke mindennek, tényleg kerülni kell a halmozást, a tárgyak helyett pedig élményeket kell gyűjteni, és igen, egy zárt, áttekinthető, átjárható szobában százszor könnyebb pihenni, mint egy zsúfolt, ijesztő, rendetlen helyiségben. De néha, azt hiszem, meg kell engedni magunknak némi kompromisszumot. Én így csinálom:

  1. Környezetbarátan.
  2. Sokszor találkozom azzal, hogy az életmódváltás és a hulladékmentesség jegyében sokan megszabadulnak a régi holmijaiktól, például egyszerűen a kukába vágják a műanyag edényeket, eldobálják a zacskókat és szemétbe teszik azokat a tárgyakat, amik csak a fogyasztási kultúra termékei. Megint mások egy nagy konténerbe szórják a lomot. Ebből jó esetben a guberálók kimentenek pár használható dolgot (most komolyan, akinek jobbá teszi az életét, az hadd vigye!), de legtöbbször a szajré a szemétégetőben végzi. Nálam ilyen nincs! Alapelv, hogy csak akkor állok neki selejtezni, ha tudom, hogy a kidobandó dolgok jó helyre kerülnek. Ez nem azt jelenti, hogy minden ócska kramancot az adományboltok és civil szervezetek depójába kell vinni – sokszor egyszerűen azt, hogy a megfelelő szelektív lerakóhelyre, vagy erre a célra kialakított hulladékgyűjtőbe.

  3. Csak fokozatosan
  4. KonMari nem hisz a szakaszos takarítás csodáiban, ő nem FlyLady, hogy mindent zónákra osszon és a hónap napjaihoz rendeljen. Ő tárgyak típusai szerint válogat (ez nagyon praktikus iránymutatás amúgy), de arra biztat, hogy lehetőleg egyszerre, pár nap alatt végezzünk az egész lakótérre. Én viszont nagyon is a fokozatosság pártján állok. Érdemes inkább több, kisebb szakaszra osztani a lomtalanítást. Én például csak a nappalira, csak a hálószobára, csak a konyhára szoktam szorítkozni, így mindig van hely a lakásban, ahová pakolhatok. Ráadásul így mentálisan is könnyebb felkészülni. Belátható időtartamban és célban, és nem absztrakt történésekben gondolkozom.

  5. Spriálisan.
  6. Bár egyelőre kevés látszatja van annak, amit csinálok, rengeteg dologtól megszabadultam már csak az elmúlt pár hónapban. Mindig spirálisan takarítok. A ruháimat például két-három havonta átnézem – ha nyáron kidobom a vastag harisnyámat, hogy áááá, ez nem tesz boldoggá, akkor lehet, hogy télen még bánni fogom.

  7. Zsilipelve
  8. Minden kiselejtezendő tárgycsoportban, minden selejtezésem alkalmával létrehozok egy „zsilipet”. Ide kerülnek azok a dolgok, amik valószínűleg előbb-utóbb adományként, vagy a kukában végzik, de most még nem merem kidobni. (pl. túl sok érzelmi szál köt hozzá, nem tudnám helyettesíteni, biztos még belefogyok…). Ha a második körös takarításkor ezek a tárgyak még érintetlenek, mehetnek ki, gondolkodás nélkül. Ha már használtam őket, akkor nincs több kérdés, szükség van rájuk, maradhatnak.

  9. Embargó.
  10. Semmit nem hozok be a lakásba, amíg két másikat ki nem vittem. Igyekszem nagyon keveset, visszafogottan vásárolni és kerülni az impulzusokat. Az IKEÁ-ból nem lehet olyan gyertya nélkül távozni, amit sosem fogsz meggyújtani, de nagyon jó illata van.

Ennek az öt tippnek a mentén dolgozom, és a módszer működni látszik, például most már elférek a konyhában és a lakás egyik szobáját is majdnem teljesen ki tudtam üríteni. Tanulság: feladni nem szabad, gondolkozni kell, formálni és rendszert kialakítani. Utána minden könnyebb. Még a portörlés is. De tényleg.