Neked is van emocionális tőkéd! Ne vágj ki minden fát!

Az van, hogy kiégtem. Majdnem napra pontosan egy évet bírtam a multinál folyamatos munkával. Multinál dolgozni, egyébként, még most is azt mondom: jó. De tudom, hogy hamarosan el kell gondolkoznom a váltáson. Egyszerűen elhasználtam az emocionális tőkémet. Várjunk csak! Mi is az?
Tegyük a szívünkre a kezünket, a nagy érzelmi hullámvasutakat senki nem viseli jól. Ezért mennek tönkre például a távkapcsolatok. (Nagy az öröm, ha közös a hétvége, nagy a fájdalom, ha utána vissza kell zuhanni a mindennapokba.) Ezért nem lehet négy órás a Deadpool 2, ezért szeretjük, ha a filmek végén kicsit kiszámíthatóan, happy end következik.
Egyszerűen egy bizonyos mennyiséget vagyunk képesek feldolgozni érzelmekből, gondolatokból, benyomásokból. Utána szükség van egy kis csendre, valami másra, ami kikapcsol, és segít levezetni a stresszt.

Nekem ez a jelenlegi munkarendemben nagyon kevésszer adatik meg. Nem stresszes a munkám, egyszerűen csak rengeteg. Reggel felkelek, és azon kell agyalnom, hogy lehetőleg olyan állapotban hagyjam a lakást, hogy este hazaérve ne borítson el mindent a szemét, az állatkáim szaga, vagy a mosogatóban rothadó mosatlan bűze.
Ez sokszor akkor is kőkemény matek, ha eleget alszom és szépen előkészülök. Akármilyen minimalistára szorítom is a reggeli programot, az agyam szinte követeli a pihenést, hogy gyönyörködhessen a napfelkeltében, egy kicsit lassabban aktiválja a mozgáskoordináciért felelős területeket, vagy legalább legyen ideje feldolgozni az élményt, hogy ő és a többi szervem végre megkapták a reggelit. A tömegközlekedés a maga állandó társas nyomásával, kellemetlenségével már csak ha a tortán. Erre jön rá nyolc óra munka, amit, akármennyire szeretek, egy jó ideje úgy csinálok végig, hogy estére csak arra tudok gondolni, úristen, mekkora megkönnyebbülés, hogy végre arra gondolok, amire szeretnék, és nem arra, amire kell – remélem, érezhető, hogy ez… Hát… nem a legjobb kilátás. Ez az érzés pedig napról napra kevesebbé tesz.
Na, valahol itt kezdődik az emocionális tőke. Mert ugyanúgy, ahogyan az embernek van valamennyi fizikai vagyona, van egyfajta érzelmi is. Én tőkének nevezem, de hívhatjuk érzelmi állóképességnek is. Míg a fizikai munkával az erőnket, a fizikai egészségünket tesszük kockára, és a testi raktárainkat kell feltölteni, addig a szellemi munkával a szellemi, érzelmi tartalékainkat használjuk el, és nálam most éppen ez történik.
Van az úgy, hogy az ember otthagyja az állását, mert nem bírja tovább. A pék keringése tönkre megy a forróságtól, az ápoló háta az emelgetéstől, a villanyszerelő pajzsmirigye a folyamatos sugárzástól. Van, amit nem bírunk ki fizikailag. És van, amit nem kell kibírni lelkileg, szellemileg, érzelmileg. Persze én nem vagyok drámakirálynő, és nem fogok azért felmondani, mert úgy érzem, hogy nem bírom tovább sírás nélkül. De ez a pár hetes mélypont megmutatta, hogy valamire nagyon oda kell figyelnem. Ahogy nem költekezhetek sosem felelőtlenül, ugyanúgy figyelnem kell az érzelmi tőkémre is. Nem pazarolhatom a szellemi energiáimat fölöslegesen.
A jólétünk és a környezetvédelem szempontjából egyáltalán nem mindegy, mennyire vagyunk fittek szellemileg. Nem mindegy, hogy üvöltve impulzusvásárolunk-e, hogy kompenzáljuk a rossz érzéseinket. Nem mindegy, hogy gyötörnek-e minket falásrohamok a stressz miatt. Nem mindegy, hogy kiadunk-e súlyos tízezreket egy kalandparki mókáért, mert nem érezzük eléggé izgalmasnak az életünket.
Régóta rúgózok azon, hogy az álmaink és az anyagi biztonság eléréséhez nem feltétlenül arra van szükség, hogy a lelkünket kitéve dolgozzunk. Néha muszáj megállni, és mérlegelni, hogy nem éppen a munkánk, a leterheltségünk miatt jelennek-e meg olyan vágyaink és kiadásaink, amelyek alap helyzetben fel sem merülnének.
Én most egy kicsit behúzom a kéziféket, és megtanulom feladni azokat a projektjeimet, amiket nincsen erőm végigvinni, vagy amik többet vesznek ki belőlem, mint amennyit hoznak. Remélem, ha ezzel megvagyok, könnyebb lesz egy kicsit. Addig pedig kibírom fél lábon is :).

Tóth Enikő