A fülemüle ködben dalol 1.

Azon a napon

1.

A belváros lángokban állt. A Vásárcsarnok és a néhai Corvinus Egyetem épülete romokban hevert, a tömeg ordítva menekült a Váci utcából. A tűz áttört az országra telepedő, sűrű örökködön, a lángnyelveket a Duna túloldaláról látni lehetett.
Néhány perccel ezelőtt a tüntetők elszántan meneteltek az ódon épületek között, amikor eldördültek az első lövések. Kitört a pánik, ember emberen taposott, holtestek hevertek mindenütt, a kétségbeesett üvöltés és a géppuskarobaj visszhangzott a falak között.
Az örökköd beszivárgott a Nemzeti Múzeum omladozó falai közé. Az időszaki kiállítás maradványai széttöredezve hevertek a padlón, minden mást felemésztett a tűz.
A betört ablak mellett három, fekete maszkos ember várt, hátha irányt váltanak a tüntetők és sikerült valakit megmenteniük. De a hangok egyre távolodtak, míg csak a sikolyok és a lövések villanásai jutottak el hozzájuk.
– Semmi esélyünk – szólalt meg a sötétszürke köpenyt viselő férfi. – Húzzunk innen!
– Feladatunk van! – csattant fel a fekete öltönyös.
– Mennünk kell!
– Gyáva vagy, Péter!
– Csak nem akarok meghalni!
– Meg kell mentenünk őket!
– De hogyan, Krisz?! – kiáltott fel Péter. – Esélyünk sincs.
– Kimegyünk – felelte Krisztián nyugodtan.
– Hogy meghaljunk?
– Nemes ha…
– Kurva sokat érünk a nemes halállal! – horkant fel a fehér köpenyes nő, majd eltávolodott az ablakból. – Elmegyünk!
– Éva! – hitetlenkedett Krisztián. – Parancsot kaptunk!
– Ami teljesíthetetlen.
– Meg kell próbálnunk!
– Fosok rá! A semmiért nem fogunk meghalni. Gyerünk!
Éva hátat fordított a férfiaknak és elindult. Péter azonnal követte, Krisztián habozott, majd mielőtt társai túlzottan eltávolodtak volna, követte őket. Lépteik visszhangzottak az üres épület falai között.
– Bi… – kezdte Krisztián, mire Éva felé fordult.
– Kuss! Indulj!
„Mielőtt ideérnek…” – akarta folytatni, de nem húzhatta tovább az időt. Minél hamarabb biztonságos helyre kellett érniük, így is túl sok időt fecséreltek el értelmetlenül. Krisztián remegett a dühtől, de engedelmeskedett.
Egy kiskutya kétségbeesett nyüszítése törte meg a géppuskák monoton robaját. Mindhárman felkapták a fejüket; Éva megállt és fülelt. A jobb szárny felől jött a hang. A férfiak értetlenül néztek rá.
– Menjetek tovább! Bármi történik, menjetek tovább! – suttogta, majd rohanni kezdett a kiskutya felé.
Krisztián utánanyúlt, és mielőtt a nő után rohant volna, Péter megragadta a karját.
– Kövesd a parancsot!
– Ez a hülye ribanc bármit megtehet?!
– Menjünk!
Krisztián a nő után köpött, majd követte Pétert az alagút felé. Az örökköd egyre fojtogatóbban ölelte körül őket.
Éva hallotta az egyencsizmák dobogását; tudta, hogy csak pár perce van. A zsebébe nyúlt, hogy megbizonyosodjon róla, a ciántabletta a köpenyében lapul; őt élve nem kapják el.
A nyüszítés egy zárt ajtóhoz vezette. Bárhogy próbálta felfeszíteni, a zár nem engedett. A katonák egyre közelebb értek, majd a lépcsőnél megálltak. Éva ugyan nem látta őket, de tudta, hogy túl közel jutottak. Lapult, és figyelt.
– Erre jöttek – jelentette ki a parancsnok
– Lőjük le őket…
– Kuss! Keressetek tovább!
Hárman voltak. Őket keresték és velük együtt az alagutat; elfogyott az idő.
A kiskutya egyre jobban kaparászott.
– A picsába… – sziszegte Éva.
Berúgta az ajtót. A kiskutya hátragurult és fájdalmasan nyüszített, de Éva felkapta és a köpenyének zsebébe rejtette.
– Ott vannak! – üvöltötte az egyik katona. Lövés hallatszott, majd a férfi holtan esett össze.
va elővette a pisztolyát. Ugyan a ködtől szinte semmit nem látott, de apja fegyvere mindig megnyugtatta. El kell terelnie a katonák figyelmét, amíg a társai kijutnak az épületből, aztán felrobbantani a járatot. Vagy meg is szökhetne… Maga elé köpött; ő márpedig senkit nem hagy veszni.
Egyik kezével magához szorította a reszkető kiskutyát, a másikkal maga elé tartotta a fegyvert, majd felállt. Csak az emlékezetében lévő térképben bízhatott, és abban, hogy ha ő nem látja a katonákat, akkor ők sem láthatják őt.
– Kapjatok el, ha tudtok! – üvöltötte és lőtt. Az egyik katona némán összeesett.
Ketten kilőve, gondolta Éva, majd rohanni kezdett felfele a lépcsőn. Nem tudta, mit fog tenni, és azt sem, mind követik-e vagy a parancsnok elindul megkeresni a társait.
árom golyó a tárban; jól meg kellett gondolnia, mire használja fel.
A lépcső tetején megállt, lehunyta a szemét és fülelt. Ketten követték. Megvárhatná őket; csak egy lövés és vége. De túl veszélyes; biztos van fegyverük, és ha nem is akarják őt megölni…
Elindult a balszárny felé, ezt az oldalt kevésbé érte támadás. Szorosan a fal mellett haladt, sorra nyitotta az ajtókat, de mindenhol leszakadt falakba és törött ablakokba ütközött. A katonák egyre közeledtek felé. Szájába vette kapszulát. Nem kaphatták el élve.
A következő ajtó csak a harmadik rántásra nyílt ki. Éva beugrott az ajtó mögé. Ide nem jutott be az örökköd; szürke falak vették körül, egyetlen fekete-fehér festmény árválkodott a szemközti falon. Megállt az ajtóval szemben, felemelte a pisztolyt; harminc másodperce volt, hogy eltalálja őket. Ennyi idő, míg az átlag emberi szem megszokja a köd hiányát.
Két alak rajzolódott ki a beszivárgó ködből. Éva célzott és lőtt; az első katona üvöltve esett össze. Társának csak egy nyögésre volt ideje, mielőtt a golyó a fején találta volna.
Éva visszatette a kapszulát a zsebébe, magához szorította rettegő kiskutyát és átugrotta a két földön heverő férfit. Sietnie kellett.
Az épület megrázkódott; az utca felőli fal összeomlott; Éva a robbanástól a falnak csapódott. Felkiáltott a döbbenettől; érezte, hogy valami a csípőjébe fúródik, de a testével a kiskutyát védte. Ahogy kinyitotta a szemét, az örökködön keresztül egy tank alakját vélte kivenni. Ezek mindvégig tudták, hogy ők itt vannak, és most, hogy nem kapták el őket, inkább szétlövik az épületet! Egyetlen reménye, hogy ezeknek az alagút megtalálása a céljuk, és az alsó szinteket nem lövik ki.
Az egész teste sajgott. Ott akart maradni, lefeküdni és megvárni, amíg lezuhan az emelettel együtt. Nem számít semmi… ez az egész ellenállás úgysem ér semmit, maga sem tudta, mit is keres közöttük, senkinek egy épkézláb koncepciója… mégsem nézheti tétlenül, ahogy naponta százak halnak meg… de ha ő hal meg, akkor többé nem kell néznie. Az emberek hálátlanok, ennek a tüntetésnek sem kellett volna megtörténnie… annyival jobb a földön feküdni, legalább vége a szenvedésnek. Játssza más ezt a röhejes játékot, úgyis csak veszíthet… ő most lehunyt szemmel várja a robbanást.
A kiskutya kimászott a köpenye alól, és nyalogatni kezdte az arcát. Éva kinyitotta könnyes szemét. A fekete csöppség odabújt mellé, mintha vigyázni akarna rá.
De hát ezt a kis görcsöt sem azért mentette meg, hogy hagyja meghalni, gondolta a nő. Minden erejét összeszedve feltápászkodott. Visszarejtette a kiskutyát köpenyébe, elővette a pisztolyát, és a lábát húzva elindult.
Emlékei szerint erre volt a lift, amit régóta nem használtak. Ott lejuthat, és megelőzheti a katonákat. Ha pedig eljut az átjáróhoz, fel tudja robbantani az egész épülettel együtt. Remélte, hogy Dávidnak volt annyi esze, hogy felszerelte a bombát.
Két szobán bicegett át, mire megtalálta, amit keresett. A lift ajtaját könnyedén szétfeszítette, de a lejárat életveszélyesnek tűnt; a falból kiálló fémívek, amik a létra szerepét töltötték be, berozsdásodtak, némelyik félig kiállt vagy éppen eltört.
Leült a liftakna szélére, és magához szorította a kutyát. Leereszkedett; az első fok stabilan tartotta.
– Hát jó… –  nyögte és elindult.
Kezét összevagdosták a rozsdás fokok, arcán folyt az izzadtság és a kiskutya is halkan nyüszített. Az utolsó pár lépést összeszorított foggal tette meg. Vérzett a keze, sajgott a karja. Amint leért, a lába összecsuklott. Bekuporodott az egyik sarokba, felhúzta a térdét, és ráhajtotta a fejét. Nem bírt mozdulni. Hallotta, ahogy az épület újra és újra megremeg, és csak percek kérdése, hogy a pince beomoljon…
A kurva anyátokat, azt, gondolta, majd fogát összeszorítva kimászott az aknából. Márpedig őt ezen a kibaszott napon ezek a rohadékok nem fogják kinyírni. Előbb felrobbantja az alagutat és kiviszi a kutyát.
Csak pár lépést kellett tennie az alagút bejáratáig. Az örökköd mindent ellepett, de körbenézett, mielőtt kiemelte volna a farzsebéből a távirányítót. Egy járólap leereszkedett utat nyitva az alagút felé. Éva ismét körbenézett, majd lehuppant. Teljes volt a csend. Ezt a kis lyukat és az egész alagútrendszert hangszigetelték; ami itt történt, az itt is maradt… és a köd sem ereszkedhetett le.
Lerakta maga mellé a kiskutyát, majd kinyitott egy újabb ajtót és egy újabb ajtót.
Az alagút sötét volt, és hideg; Éva a telefonjával világított körbe abban a reményben, megtalálja a kapcsolótáblát, amivel elindíthatja az önmegsemmisítést… Addig tapogatta a simára meszelt falat, amíg egy kiálló részbe ütközött.
Jól van, Dávid, mégsem vagy annyira hülye, gondolta, majd elkezdte kivájni a mész alól a táblát. Beütötte a kódot, amit csak ők ketten ismertek. Amint aktiválódik, hat perce van kijutni az alagútból.
A tábla hármat sípolt.
Csattanás hallatszott; Éva arcára kiült a rémület.
– Megvan! – kiáltotta a katona, ahogy feltépte az első torlaszt.
Éva előkapta a pisztolyát, és mielőtt a férfi eljutott volna hozzá, arcon lőtte. Becsapta az ajtót és nekitámaszkodott.
– Te szaladj! – üvöltötte a kiskutyának.
A kutya értetlenül nézett Évára, majd ráugatott.
– Menj már! Már csak öt perc van…! Jaj, én komolyan egy kutyának magyarázok…
Számolgatta, mennyi ideje lenne kirohanni úgy, hogy az üldözőit elérje a robbanás.
– Ha én ezt túlélem, agyonverem Dávidot.
Az óraszerkezet két és fél percet mutatott. Felkapta a kutyát, majd rohanni kezdett.
– Nyomorékok – nyögte.
Tudta, hogy nem sok esélye van kiérni, de ezeket is magával viszi a pokolba.
Hallotta, ahogy az ajtó megadja magát és a katonák utána erednek.
– Na, túléljük, haver? – kérdezte a kutyától, aki nyüszített a nő hóna alatt.
A katonák egyre közelebb értek, Éva megszaporázta a lépteit.
Fény. Nyitva van az átjáró! Ott van pár lépésre a kijárat, csak fel kell másznia, és kinn is van. Egy utolsó hajrával megragadta a létrát, és felmászott. Ahogy felért az üres tárgyalóterembe, egyből átrohant a szomszédos szobába.
A robbanás sokkal kisebb volt, mint amilyenre számított; a padló épphogy megremegett.
Földre rogyott. A kiskutya bemászott az ölébe, egész teste reszketett, de hálásan nyalogatta a nő kezét.
– Jól van, Kerberosz, ezt most túléltük…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.