Temessük el a felsőoktatást

Sokkal nagyobb baj van az egyetemeken, mint ahogyan azt bárki képzelné. Nem kell nagy oktatási szakértőnek lenni, elég egy kicsit ismerni a társadalmi-gazdasági viszonyokat, hogy lássuk, a következő néhány évben elég nagy, és nem feltétlenül pozitív változások várhatóak majd. Röviden: egyetemek és szakok fognak megszűnni. Ez pedig pótolhatatlan veszteség. Mutatom, miért.

Minek ennyi diplomás, ha nincs egy rendes csőszerelő?

A felsőoktatással szemben gyakori vád, hogy távolt tartja a fiatalokat a munka világától, akik aztán az ilyen-olyan diplomával a zsebükben már kevésbé szívesen fekszenek be a mosogató alá vízvezetéket javítani. A helyzet azonban az, hogy a munkaerőhiányért nem teljesen jogos a felsőoktatást okolni.
A vízvezetékszerelő-hiány számos dolognak köszönhető: a munkaerő egy részét felszívták a multicégek összeszerelő üzemei, a szakemberek másik része pedig külföldre távozott. Az itthon maradó munkaerő egy része egyszerűen nem elég képzett a munkavállaláshoz: ennek az oka egyrészt a szakképzési rendszer tönkretétele, másrészt a tankötelezettség felső korhatárának 16 éves életkorra történő leszállítása, harmadrészt pedig a munkaerő alacsony mobilitása (anyagi, társadalmi és még sok más okból a magyar munkaerő nem szívesen költözik).
A diplomások általában ma is könnyen találnak munkát, feltéve, hogy hajlandóak költözni, és vállalják, hogy adott esetben nem a szakmájukban helyezkednek el. Nyelveket beszélő, a számítógépet gyakorlottan használó, gyorsan tanuló alkalmazottakra mindenhol szükség van.

Mennyiség vs. Minőség

Jogos a kérdés, hogy ha a diplomások egyszerűen kapnak munkát, akkor mégis, mi értelme temetni a rendszert. De a válasz egyszerű: az oktatási intézmények többsége egyszerűen nem kínál megfelelő szintű, versenyképes szolgáltatást.
A diplomások számának növelése a rendszerváltás előtt és után is üdvözlendő cél volt. Egyre-másra alakultak az egyetemek, főiskolák, gyakran azon az áron, hogy a technikumokat, középszintű szakképzési központokat is felsőoktatási intézménnyé, főiskolává minősítették. A felsőoktatási keretszámok kibővítése ráadásul sokat segített néhány mélyebb társadalmi probléma megoldására is: a hosszas felsőoktatási képzésekkel a fiatalokat ideiglenesen távol lehetett tartani a munkaerőpiactól, így a fiatalok körében látványosan csökkenteni lehetett a munkanélküliek arányát.
Hogy a mennyiség a minőség rovására ment-e, azon lehet vitatkozni: rengeteg „kis” főiskola nyújtott valójában nagyon is színvonalas képzést. A lesajnált, vidéki egyetemeken például sokáig volt lehetőség arra, hogy a diákok a behozzák a középiskolában szerzett lemaradásaikat, nagyobb eséllyel kerülhettek be különböző tehetséggondozó programokba, mint a fővárosi egyetemek „versenyistállóiban” nevelkedő társaik. A felsőoktatás azonban kettészakadt: elit és kevésbé elit intézmények jöttek létre.
A felsőoktatásban tanulók száma dinamikusan nőtt, az egyetemeknek pedig megérte a legkülönbözőbb, az igénynek megfelelő szakokat elindítani. A jelentkezési hajlandóság azonban valóban elmozdult a piac igényeitől: a könnyebb, de nagy pénzt ígérő szakok (például a menedzsment-képzések) népszerűbbek lettek például a tanárképzéseknél, vagy a nehéz, és kevésbé ismert agrárszakoknál.
A keretszámok korrigálásával és a felvételi ponthatárok szigorításával elvben ez a probléma orvosolható lett volna, de az átgondolatlan megoldás a katasztrofális helyzetet már nem tudta korrigálni.

Még a kapcsolószekrényben is óra van

2012 óta az államilag támogatott férőhelyek számát az állam határozza meg. Sok szakon szinte egyáltalán nincs, vagy csak elenyésző számú államilag támogatott hely van, míg a hiányterületeken, például a tanárképzésben kiemelt ösztöndíjat vezettek be. A képzésekben érvénybe lépett az államilag meghúzott minimális felvételi ponthatár is, így nem lehet többé kettes-hármas érettségivel bekerülni valamelyik vidéki egyetem kevésbé népszerű szakára.
Ezek az intézkedések elvben arra lennének hivatottak, hogy a felsőoktatást a piac igényeihez igazítsák, az egyetemeken és főiskolákon pedig alapvetően jó képességű diákok tanuljanak. A terv eddig nagyszerű lett volna, de sajnos nem vált be.
A 2012-es rendelkezés az adott területen lehető legjobb képzést nyújtó egyetemeknek adta a legtöbb állami férőhelyet. A korábban elitképzést folytató, jellemzően nagy, fővárosi egyetemek így hatalmas tömegeket fogadnak. Az egyetemek sem a tanulók számára, sem azok nagyon különböző képességeire nincsenek felkészülve. Ez természettudományi- és mérnökképzések esetén azt jelenti, hogy a diákok az alapképzésben nem jutnak be a laborba vagy nem tanulják meg használni a munkájukhoz szükséges szoftvereket, bölcsészettudományi karon pedig folyamatos túlzsúfoltságot eredményez, lehetetlenné teszi a kiscsoportos oktatást, a tudományok alapját képző viták kialakulását, a szóbeli feleltetést – sőt, gyakran a tanulók hosszabb írásbeli munkáinak részletes értékelésére sincsen idő és energia. Vannak egyetemek, ahol a tanári szobákban, vagy a folyosókon is órát tartanak – ilyen körülmények között pedig lehetetlen munkát végezni. Máshol más a gond. A kisebb egyetemek például konganak az ürességtől.

Hogyan képzünk mérnököt?

Az átalakítás nagy vesztesei elsősorban a természettudományos képzések. A tudományos és mérnökszakoknak főleg az adta meg a kegyelemdöfést, hogy a felvételihez kötelezővé tették az emelt szintű érettségi meglétét, e mostani tervezet szerint pedig hamarosan a középfokú nyelvvizsgát is elvárják a jelentkezőktől.
A reál tárgyak tanításában a gimnáziumok nem jeleskednek, így jóval kevesebben mernek emelt szintre vállalkozni ezekből. Míg történelemből vagy magyarból és idegennyelvből még a szakközépiskolákban is elég magasak az óraszámok, biológiából, kémiából vagy földrajzból már sokkal nehezebb emelt szinten teljesíteni. Aki ezekből a tárgyakból jól teljesít, az nagyobb eséllyel választ valamilyen magas presztízsű szakot, aki pedig nem, az próbál a közgazdasági vagy menedzser képzésekbe menekülni, mintsem hogy agrármérnökként, növényorvosként, vagy mondjuk építőmérnökként próbáljon boldogulni. Ugyanígy kevesen jelentkeznek óvónőnek, diplomás ápolónak vagy gyógypedagógusnak – az életpálya nehezen átlátható, így a diákok sokszor csak annak reményében választanak, hogy így megmenekülnek a munkavállalástól és kissé nagyobb eséllyel helyezkednek el a piacon.
Ezeken a szakokon az oktatás ennek megfelelően nehézkes: a diákok sokszor gyengén teljesítenek és motiválatlanok, az egyetemre sokszor csak szükséges rosszként tekintenek. A helyzetet kihasználva sok munkáltató foglalkoztat diákokat, hiszen ők olcsó munkaerőt jelentenek – ezzel viszont tartósan leszorítják a technikusok és középfokú végzettségűek munkabéreit.

Több mindent, kevesebb semmit!

Míg a nagy egyetemeken a diákok hatalmas számával küzdenek és infrastrukturális és pénzügyi problémák miatt nem tudnak kellően magas szintű oktatást biztosítani, addig a kis egyetemek a csőd szélére kerülnek: hiába van a szakjaikra akár kétszeres túljelentkezés is, a jelentkezők közül gyakran olyan kevesen érik el a minimum felvételi pontszámot, hogy az adott szakot végül nem lehet elindítani.

Van megoldás?

A jelenlegi rendszerben rengeteg olyan tanárt, vegyészt, közgazdászt képzünk, akik valójában nem szeretnének pályájukon dolgozni, csak az ösztöndíjak és a magas presztízsű diploma ígérete miatt vágtak bele az adott szakba. Eközben lassan elsorvad az agrárképzés, a segítő szakmákba pedig lasszóval sem lehet embert találni, így az iskolák a vizsgák könnyítésével, a tananyag folyamatos butításával próbálnak trükközni.
A helyzetre sokféle megoldás kínálkozik: az egyik a népszerűbb szakok keretszámainak megnyirbálása lehetne, ez elvileg kontraszelektálná a bekerülő diákokat és nagy valószínűséggel csak azok jutnának be a képzésre, akik elve jó képességekkel rendelkeznek. Ez viszont sokat ront a hátrányosabb helyzetű diákok esélyein. A felsőoktatásba bekerülni lényegében csak annak lenne esélye, aki akár a különórák költségeit is tudja vállalni annak érdekében, hogy az érettségi jól sikerüljön.
A lehetséges még a kevésbé népszerű szakok folyamatos támogatása és újabb ösztöndíjak bevezetése is, ez viszont csak akkor megoldás, ha a képzés után sikerül (hazai) pályán is tartani a végzett fiatalokat. Ez a jelenlegi helyzetben csak az ösztöndíjasok röghöz kötésével megoldható – ezt viszont, teljesen érthető okokból, sokan nem merik vállalni.
Az egyik legjobb megoldás a középfokú képzés és a közoktatás átalakítása lenne. Ehhez a pedagógusok leterheltségének csökkentésére, a tanárok továbbképzésére, a leszakadó fiatalok felkarolására lenne szükség – olyan oktatás megteremtésére, amely tényleg az életre, és nem a tananyag bemagolására és a vizsgaszituációk túlélésére kondicionál.
Ez a folyamat egyik napról a másikra nem megvalósítható, így az átmeneti időszakban, és ez alsó hangon is legalább 5-10 évet jelent, az egyetemek folyamatos támogatására van szükség. A felsőoktatási intézményeket nyitni kell a piac felé. Az informatika területén például már számos piaci, iskolarendszeren kívüli oktatási intézmény működik – a velük való együttműködésből pedig mind az egyetem, mint a cégek profitálhatnának.
A duális szakképzés bevezetése és továbbfejlesztése remek lehetőségeket teremtene. A szakképzés mintájára pedig, a cégekkel együttműködve a már végzetteket is könnyen újra be lehetne iskolázni. A multinacionális vállalatok szolgáltatóközpontjaiban dolgozók számára például nagyszerű lehetőség lenne, ha a munkahelyi tapasztalataikat kamatoztatva, az egyetemek szakmai segítségét kihasználva tudnának például új, vagy magasabb szintű végzettséget szerezni. Ha például a munkavállaló könyvelőként dolgozik Bsc végzettséggel, könnyen szerezhetne mondjuk közgazdasági Msc végzettséget – csupán a munkahelyi előmenetelét és az iskola elméleti oktatását kell összeegyeztetni, hogy néhány év után egy gyakorlatban is jártas, de elméletben és kritikai gondolkodásban is jól teljesítő szakembert kapjunk.
A felsőoktatás átalakításához, vagy, mondjuk ki, megmentéséhez tehát a pénzügyi alapokon túl a gondolkodás megváltoztatására és a szabályok rugalmasabbá tételére is szükség van. Ehhez viszont türelemre, szakmai alázatra és innovatív gondolkodásra van szükség. Nem csupán a szakma, hanem a politika oldaláról is.

Tóth Enikő

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.